Egy cégvezető meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király. Amikor érezte, hogy hamarosan üt az utolsó órája, a halálos ágyához hívatta három fiát, és ezt mondta:

Hamarosan eltávozom, gyermekeim, és rátok hagyom a királyságom. Válasszátok ki és beszéljétek meg, ki melyik részt vezeti majd. Osszátok fel egymás közt a munkát úgy, hogy mindenkinek egyformán jusson, se több, se kevesebb. Legyetek igazságosak mindenkor és mindenkivel.

A legnagyobb volt a legbölcsebb, neki jutott az emberek vezetése. A középsőnek jutott az emberek foglalkoztatása. A legkisebbnek pedig a királyság védelme. Nagyon jól megvoltak egymás mellett, amikor is eldöntötték, hogy szeretnék megkeresni ki-ki király leányát. Elindultak mindhárman feleséget keresni. Na, ezen aztán jól összevesztek…, nem tudtak választani a sok kérőből, volt, hogy egy lány mindháromnak tetszett és szerette volna, de nem tudtak megegyezni, kié legyen, volt olyan is, amelyik viszont egyikőjüknek sem kellett. Amikor belefáradtak a válogatásba, rájöttek, hogy nem tudnak saját királyságukon belül leányt választani, ezért felváltva elutaztak az országból, messzi-messzi országokba. Addig mentek, míg meg nem találták életük párját. Így tértek haza végül egyenként, mind a hárman. Aztán egy közös lakodalmat csaptak, ahol az egész királyság és az egész nép ünnepelt. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A mezítlábas királylány

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mezítlábas királylány. Fésülködni sem szeretett, hosszú haja csak úgy vadon lobogott vagy simult a vállára. A királyi öltözékeket sem szerette, mindig erdőjáró-szabadban lévő ruha volt rajta. A szabadságot szerette, fittyet hányt a palotai szokásokra. Kilógott a sorból, ami az öreg királynak és királynőnek nem tetszett, de egy idő után belenyugodtak, hogy úgysem tehetnek ellene semmit. Csak éppen azt kérték, hogy ha vendégek vannak, ne mutatkozzon, kérdezni pedig sosem kérdeztek tőle semmit. Időnként megjelent a palotában, mert ez az egy biztos pont volt az életében, de rögtön ment is a dolgára. Egy szép napon, amikor az erdőben kóricált, egy lovas vándor szólította meg. Szép volt és daliás, tetszett a királylánynak. Útbaigazította, mert épp a palotát kereste. N?sülni jött, bár senkise hívta, a király nem is tudott az érkezéséről. A királylánynak megtetszett, de semmi többre nem gondolt. „Ugyan mit akarhat errefelé?” – kérdezte magától, mert a lovastól nem merte megkérdezni. De azért utána osont. A királyfi nem volt azonban ostoba, tudta, hogy követik, és tetszett neki a játék. Úgy csinált, mintha nem venné észre, ám hirtelen lepattant a lováról, odament a bokorhoz, ahol a királylány rejtőzött, és se szó, se beszéd, megcsókolta. A királylány szóhoz sem jutott, ilyen még soha nem történt vele. 
„Tudtam, hogy ide tartozol, de ebben a palotában nincs helyed. Első pillantásra beléd szerettem, akárki is légy. De a csókodból most már tudom, hogy királyi sarj vagy. Gyere velem! De tudnod kell, hogy nekem nincs birodalmam – 7 év alatt 7 sárkánytámadás pusztulásba vitte az országomat. Apám, a király meghalt, most az én dolgom lenne újjáépíteni a birodalmat. ha velem jössz, van esélyünk, mert már csak egy sárkányt kell megölni, a többit a katonáink már elintézték. Nősülni jöttem hozzátok, és valahol új birodalmat alapítani, de amikor megláttalak, tudtam, hogy veled sikerülhet az eredeti birodalom felvirágoztatása. Ráadásul azt hallottam, hogy apádnak csodafegyverei vannak sárkányok ellen.”
A királylány csak most ocsúdott fel. Egyik pillanatról a másikra válaszút elé került, gyökeresen megváltozna az élete. Vége a kóborlásoknak, az időnként palotában levésnek, a szabadságnak – de hajlott a királyfi szavára, mert igencsak megtetszett neki. Igent mondott hát, bár a lelke mélyén félt a maradék sárkánytól is nagyon. De, gondolta, valahogy majd csak megússza, csak nem tőle várja a királyfi, hogy a fejét levágja! Most már csak az volt a kérdés, hogyan szerezhetnék meg a sárkányölő csodafegyvert szép szóval a királytól, és hogy mit szólnak majd a szülei, ha bejelenti, mit tervez „ezzel az erdei jött-menttel” – ahogy gondolta, hogy a szülei majd gondolni fogják. Szó szót követett, és a fiatalok egyre biztosabbak voltak magukban és egymásban. Végül arra jutottak, hogy bemennek a palotába és nyíltan elmondják, mit szeretnének. így is tettek. Csakhogy amikor a palotához értek, látják ám, hogy riadókészültség van, mert a sárkányok ezt az országot is megtámadták. Amikor hírt szereztek arról, hogy a királyfi országában már csak egy társuk van életben, mozgósították a távolabbi országok sárkányait, hogy további birodalmakat is ellenőrzésük és hatalmuk alá vonjanak. Amikor a király meglátta a lányát, utasította, hogy menjen vissza az erdőbe, ott talán nagyobb biztonságban lesz, velük pedig ne törődjön. De amikor előlépett a királyfi is, a király azonnal megismerte benne egy régi jó király-barátjának a fiát. „Hát eljöttél?” – kérdezte. „Ekkora csodára nem számítottam! Fogd ezt a kardot és segíts nekem. ha győzöl a sárkányok ellen, tiéd a lányom és fele királyságom. Látom, már úgyis egymásra találtatok. Tudd meg, hogy ez a kard minden sárkányt legyőz, ha a megfelelő ember kezében van. Én már minden katonámmal kipróbáltam, ám egynek sem sikerült. Te vagy az utolsó reménysugár, különben a mi országunk is a sárkányok martalékává lesz.”
„Egy életem, egy halálom, én bizony megpróbálom – felelte a királyfi és elvette a kardot. S láss csodát, abban a pillanatban a kardból ezer felfegyverzett, páncélozott vitéz ugrott elő, színaranyból. A királyfi az élükre állt és rohamot intézett a sárkányok ellen, akik épp a palota felé tartottak, mindahányan tüzet okádva. Az aranypáncélos katonák legderekabbika ekkor előállt:
„Én tudom, hol a gyenge pontjuk! ha egy sast látnak repülni az égen, menekülőre fogják és ha már biztos távolban vannak, lefekszenek erőt gyűjteni. Több se kellett a királyfinak – szólt a királynak, hogy a legszebb madarát eressze szabadon. A király meg is tette, hisz mit tehetett volna mást. És lám, a sárkányok tényleg visszavonulót fújtak, amint meglátták a fejük felett köröző sast. A királyfi az aranypáncélos katonák élén követte őket. Megvárták, amíg a sárkányok álomba szenderülnek, majd odamentek és mind egy szálig levágták a fejüket. Amikor az utolsóval is végeztek, óriási vihar kerekedett és elhordta a sárkánytetemeket – még hírmondójuk sem maradt. Volt boldogság a palotában, és repesett a kis királylány szíve is. Most már ünneplőbe öltözött és megülték a lakodalmat – 3 nap és 3 éjjel folyt a mulatság. A negyedik nap reggelén az ifjú pár elköszönt, s áldást kapva elindultak a királyfi birodalma felé, hogy a csodakard segítségével a maradék egy sárkánnyal is végezzenek. Azóta a birodalom újra virágzik, ők pedig boldogan élnek, ha azóta meg nem haltak.

A királylány és a bátor legény

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kacslábon forgó palota. Abban lakott a királylány édesapjával és annak feleségével, mostohájával, mert édesanyja már a születésekor meghalt. Ez az asszony bizony megkeserítette a királylány életét. Királylány létére, vele végeztetett minden munkát a palotában amíg a királylány holt fáradtan esténként ágynak nem esett. Hajnalban, amikor a Nap éppen csak kinyújtotta első sugarait, a királylány felébredt, magához vette két kis kanári madarát és kiment a palota kertjébe. Ott megtörölte arcát harmatos vízzel, amit madarai csőrükben hoztak számára a rét fűszálairól. Ettől a királylány egyre frissebb és erősebb lett és így volt ereje mindazt a munkát elvégezni, amit mostohája aznap kirótt számára.
Lelke tele volt szomorúsággal, mert édesapját sem láthatta csak az étkezések alakalmával. Két kis madárkájával osztotta meg bánatát.
Telt múlt az idő és a királylány eladósorba került. Édesapja, a király úgy határozott, hogy annak adja leánya kezét, aki megküzd a palota mellett lévő tóban élő vizisárkánnyal. Jöttek is a fiatal úrfiak, hercegek, de bizony egynek sem sikerült, pedig a királylány szépsége mindegyiket elkápráztatta. 
Egy napon arra fele tévedt egy legényke. Kérdezgette is az embereket, miért ez a nagy csődület, jövés-menés. Elmesélték neki, hogy a király férjhez adja a lányát, aki legyőzi a vizisárkányt. A legényke nézelődött, beszélgetett sokakkal és megtudta, hogy bizony már sokan megpróbálták, de senkinek sem sikerült.
ő elhatározta, hogy egy élete, egy halála, de megpróbálja. Sokan ki is nevették, de ő tántoríthatatlan maradt. Kiállt a sárkány elé és elővette tarisznyájából varázstükrét, amit édesanyjától kapott, mikor elhagyta a házát. Ezzel a tükörrel a sárkány szemébe tükrözte a Nap sugarait és ezek rögtön elvakították a sárkányt. Ekkor elővette kardját és levágta fejét. Abban a pillanatban a tó vize kitisztult. A királylány odaszaladt a nagy üvöltésre, amit a sárkányt adott ki, amikor kilehelte utolsó páráját is.
A királylány kézen fogta a legényt és így mentek édesapja és felesége elé. A mostoha meghatódott és sírva fakadt, mert érezte, hogy a sárkány halálával megszabadult egy nagy tehertől, ami a gonoszságát erősítette.
Mindannyian örültek egymásnak és hét országra szóló lakodalmat tartottak. Még ma ma élnek, ha meg nem haltak.

A szürke királyság

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság. A legmesszebbi hegy legmagasabb csúcsának tetején épült a város. A palotából, ha az öreg király kinyújtotta a kezét, majdnem a Napot is elérte. A királyságban béke volt, a termőföldek bőven teremtek minden földi jót, ám a lakói szürke ruhákban jártak orrukkal a földet nézték, hátuk meghajlott és sehol a királyság belül egy nevetést, egy színes ruhát egy pajkos viháncoló gyerekcsapatot nem lehetett látni.
Mintha furcsa, szürke ködszerűség telepedett volna a királyságra, ahol az emberek lassan és rezzenéstelen arccal jártak-keltek.

Édesapám! - mondta a király legkisebb fia - Tudom, még nem vagyok elég idős, de én bizony útra kelek. Nem bírom el tovább ezt a nagy szürkeséget ebben az országban, és addig vissza sem jövök, amíg valami gyógyírt nem találok rá!
- Édes Fiam! Engednélek is meg nem is, de mert tudom, úgy sincs sok maradásod, hát vidd a fekete csillag homlokú paripát az istállóból aztán járj szerencsével! - mondta a király.
A legkisebb királyfi kivezette az istállóból a lovat, és bátor szívvel neki ndult gyógyírt keresni. Ahogy ment, mendegélt, hát egy kerek erdő szélére ért, lassan beesteledett és gondolta, szállást kéne találjon. Beljebb ment az erdőbe, ami egyre sűrűbb és sötétebb lett. Jól megkapaszkodott a paripa nyakába, mert ilyen sötét helyen azelőtt sohase járt, és inába szállt a bátorsága.
- Ne félj kis gazdám, csak szoríts erősen! - szólt a paripa, és homlokán a fehér csillag utat mutatott az éjszakába. Egy kunyhóhoz értek, ahonnan fény szűrődött ki az erdőbe. A kis királyfi illendően bekopogott:
- Jó estét adjon Isten öreganyám! Ad-é nekünk szállást éjszakára, a lovamnak meg abrakot?
- Oh, drága Fiam! Téged az ég küldött! Gyere csak gyere beljebb - szólt az öreg néne - Megszámolni sem tudom már esztendőim számát, de mióta itt élek ebben a kunyhóban, még egyszer sem sikerült ebbe a nagy kályhába tüzet raknom, folyton fázom, már a sok vacogástól a fogaim is kihullottak.
- Na, hadd nézzem csak, engedjen oda öreganyám a kályhához!
Azzal fogta magát és bébújt a királyfi a kályhába.
- Hát erre bizony egy alapos tisztítás ráférne! Adjon nekem kefét, rongyot, lapátot meg mindent, ami ház körül van, hadd állítsuk a kályha szolgálatába!
Hát bizony akár hiszitek akár nem, a kis királyfi hajnalig takarította az öreg kályhát, míg végül csak nagy feketén kibújt belőle, csak a két kék szeme világított.
- Na, öreganyám most próbáljon bégyújtani. Hát, lássatok csodát, meggyulladt a kályhában a tűz, pattogott, sistergett, vígan táncoltak a lángnyelvek. 
- Hát drága Fiam, nem is tudod milyen jót tettél velem! Melegednek öreg átfagyott csontjaim! Mert ilyen derekasan megszolgáltál nálam, íme, adok neked ennek a tűznek a parazsából. Vidd magaddal a királyságba ahonnan jöttél a többit majd ott tudni fogod.

A kis királyfi egy szemhunyásnyi alvás nélkül felpattant a a paripájára, és vágtatott a parázzsal vissza az apja királyságába. A nagy sietségben a csillag homlokú ló megbotlott, s a kis királyfi leesett a hátáról.
- Jaj, kis gazdám! Most nélkülem kell tovább menj, mert ha a parázs kihűl nem lesz hatása és egyedül gyorsabb leszel mit velem!
Így gyalog indult tovább, spont néhány órával sötétedés előtt ért vissza a palotába, ahol még mindig szürkeség és sötét volt. A parázs már alig pislogott. Beért a főtérre, levette a ruháit, és a parazsat pedig rádobta a tetejére. Ruhái lángra kaptak, bevilágították az egész palotát.
Meglátták ezt a királyság lakói, és ők is rádobálták ruháikat, nagy fény és meleg támadt a királyságban. Az emberek újra tudtak mosolyogni, és a tűz körül állva egymásba kapaszkodva nézték a csillagos eget.

Az aranyalmafa

almaEgyszer volt,  hol nem volt, volt egyszer egy aranyalmafa. Ez az aranyalmafa a király kertjében állt, s akkora színarany almákat termett, hogy a királylány le sem tudta venni a szemét róla, minden idejét az almákban való gyönyörködéssel töltötte. Amikor eladósorba került, király apját igencsak nyugtalanította már, hogy a lánya rá sem néz egy grófra vagy báróra sem, csak a kertben ücsörög és az almafát nézi. Kihirdette hát a király a birodalomban: azé lesz a lánya, s vele fele királysága, aki olyat tud tenni, ami a királylány érdeklődését felkelti. Jöttek ám sorban délcegebbnél délcegebb ifjak, s mutatták, mijük van: kincset, pénzt, ékszereket, tudományt, egész birodalmakat és különösnél különösebb tálentumokat és ígéreteket. De a lánynak egyik sem kellett.
Történt egy napon, hogy egy messzi faluba is eljutott a király felhívása. Meghallotta a kondáslegény is, és gondolt egy bátrat: egy életem, egy halálom, én bizony megpróbálom. Próbálták lebeszélni: „Messzi van az”, meg „mire is vágsz fel, ha a grófoknak nem sikerült, majd pont neked fog!” De nem lehetett visszatartani. Elindult egy butykossal és az édesanyjától kapott hamuban sült pogácsával. Út közben segített egy törött lábú rókakölyöknek és egy éhes farkasnak – jutalmul egy-egy szőrszálat kapott tőlük, amit csak meg kellett pödörnie, ha bajban van.

Nevetett a király, de bosszankodott is nagyon, amikor a legény elmondta, mi járatban van, de végül engedett neki egy próbát. A királylányt már az érdekelni kezdte, ki ez a fura szerzet. Hát még amikor előállt, hogy bármit is kívánjon a királylány, ő azt teljesíti. Úgy-e? Akkor hozd le nekem a legfényesebb csillagot az égről! Hí, elkeseredett a legény, erre azért nem számított! Hívta hát a rókát. Elmesélte, hogy járt, s hogy nem tudja, mi tévő legyen. Cseppet se búsulj, Kisgazdám: a legfényesebb csillag az égen a Nap. Mondd meg a királylánynak, hogy már lehoztad, hiszen mindennap az melegíti őt, s az érleli az almákat is a fán. Így is lett. Elcsodálkozott, és nagyon örült a királylány, mert egyre jobban tetszett neki a legény. Na de ha igaz férfi vagy, mondta, most hozd el nekem a világ legértékesebb gyöngyét! Gondolkodik megint a legény, s hívja a farkast. Ugyan, csak ez a baj, Kisgazdám? Mondd meg neki bátran, hogy ő maga a legszebb gyöngyszem kerek e világon. Így is tett a legény, ahogy a farkas mondta. Hej, de felcsillant erre a királylány szeme, boldogan borult kedvese nyakába. Még aznap lagzit ültek, s ma is boldogan éltek, ha meg nem haltak.